1. fejezet - Boldog pillanatoknak

Sziasztok Drága Olvasók!
Hát meg is érkezett a megvilágosító első fejezet.  Remélem elnyeri a tetszéseteket és olvasni fogjátok a többit is!

Boldog pillanatoknak

Kérdezzük meg az emberektől, hogy mit akarnak az élettől. A válasz egyszerű. Boldogságot. Talán ez az elvárás, habár pont az, hogy boldogok akarunk lenni, tart távol attól, hogy azok legyünk. Talán minél többet próbálkozunk, és jobban akarjuk a boldogságot, annál bizonytalanabbak vagyunk, hogy megtaláljuk-e. Elérjük azt a pontot, hogy már fel se ismerjük önmagunkat. Ehelyett csak mosolygunk. Iszonyúan próbáljuk annak a boldog embernek mutatni magunkat, akik lenni akarunk. Míg végül be nem ugrik, hogy mindig is ott volt. Nem az álmainkban vagy a reményeinkben, hanem a tudásban, a kényelemben. Az ismertben.  / Grace klinika /

Nem figyelek rájuk.  Nem figyelek rájuk -  győzködtem magam, miközben megpróbáltam úgy megközelíteni az osztálytermet, hogy nem ejtek le egyetlen könyvet sem.  Nem értettem miért nem akarok közeledni az osztálytársaimhoz.  -  Esküszöm, hogy nem bántottak, nem tettek ki semmi fizikai vagy lelki fájdalomnak.  Mégse hozzám valók.  Közeledésük irritál, egy-két emberé pedig egyenesen idegesít  -  Felemelt fejjel átléptem a küszöböt.  Nem tolongtak a diákok a folyosón, sőt az osztályban is csak öten ültek.  Négy lány volt és egy fiú, aki akár lánynak is tekinthető.  A lányok mondhatók akár tökéletesnek is.  De ilyen emberek nincsenek.  Ahogy igazán boldog ember sincs.  A lányok körbeülték  fiút és izgatottan fecsegtek valami értelmetlen videón, amit testnevelés órán vettek fel.  Szerencsére én nem szerepelek rajta, ugyanis fel vagyok mentve az ilyen órák alól.  A legtöbben irigykedve néznek rám, mikor kijönnek az öltözőből.  Ilyenkor nem érzem magam kellemetlenül, sőt jól esik ha irigyek rám az emberek.  Azt jelzi, hogy figyelnek rám.  Bár közeledésüket nem nagyon tudom méltányolni, de legalább látom, hogy részese vagyok a közösségnek. -  A narancssárga, viszonylag drága, hátitáskámat levágtam a padra, én pedig lassan leültem a mellettem lévő székre.  Ezt a mozdulatot öt szempár követte.  - Valószínűleg csak most vettek észre!  -  gondoltam.  A lányok kelletlenül fordultak vissza, olyan benyomás keltettek, mintha azt gondolnák, hogy " Ja!  Csak Kitty az.. ".  A fiú viszont rezzenéstelen arccal meredt rám, legalábbis úgy éreztem engem figyel.  Zavaromban lehajoltam, hogy kivegyem a fizika könyvemet a táskámból, ugyanis ez lesz az első óra, eközben a fiú nevén gondolkoztam.  - Ted, vagy Bet?  -  rágódtam.  Nagyon kellemetlen volt, hogy nem ismerem őket.  De nem az én hibám!  Nem az enyém...  Óvatosan felemeltem a fejem, közben lassan felegyenesedtem.  Pillantásom a mellettem álló fiúra esett.  Meglepődtem.  Nem gondoltam volna, hogy valaki is közeledni próbál hozzám.  Már több mint egy hónapja megvan ez a gimnáziumi közösség, ez az osztály.  Mégis úgy érzem én egy év alatt sem tudok beilleszkedni.  Nem tudom őket megszokni.  

  -  Szia!  -  zavart meg a gondolatmenetemben a fiú.  Hangja magas és kifejezetten lányos volt.  Már máskor is észrevettem, hogy hadar.  Édes fiúnak tekintettem, bár nem nagyon ismertem. 

  -  Öhm..  Helló!  -  próbáltam mosolyogni.  Két lány meglepettem fordította felénk a fejét.  

  -  Hogy vagy Kislány?  -  kérdezte vigyorogva, majd felült a padomra.  Összeszűkült szemöldökkel meredtem rá, majd mikor láttam, hogy érdeklem, hirtelen elmosolyodtam.  Mosolyom őszinte volt.  

  -   Meg vagyok.  Köszönöm!  -  vágtam rá ahogy érzek.

  -  Mit köszönsz?  -  kérdezte a fiú.  Szemlátomást jó kedve volt és egyre jobb lett.  Biztos voltam benne, hogy nem az én társaságom miatt.  Vagy mégis?

Újból elmosolyodtam, kevés ilyen nap volt, hogy ennyit mosolyogjak, ugyanis nem volt miért..  Zavartan a fülem mögé tettem a hajam.  Majd szóra nyitottam a számat, de a fiú nem hagyta,  az ujját az ajkamra helyezte.  Kicsit meglepődtem.  

  - Na szóval  -  kezdte mondandóját.  Szurkoltam, hogy ne csöngessenek, hogy végig tudja mondani  -  Angolból házi dolgozatot kell írnia két embernek.. Te is hallottad ugye?  -  kérdezte hirtelen felindulásból. 

Bólintottam.

  -  Szuper!  -  folytatta  -  És elég béna vagyok ebből a tantárgyból  -  jegyezte meg egy másodperc múlva.

  -   És most azt szeretnéd, hogy legyek ebben a társad?  -  kérdeztem.  Valószínűleg ez volt az egyik leghosszabb kérdés amit tőle kérdeztem.

Kicsit elbizonytalanodott.  De a végén rávágott egy határozott igent, egy tökfej vigyorral.  Mosolyogva távozott az asztalomtól mikor bejött a tanár úr.  Csak akkor vettem észre, hogy mennyire aranyos.  Rövid fekete haja néhol feláll,  a szeme gyönyörű sötétbarna volt, majdnem olyan, mint a gesztenyefa törzse.  Járása megfontolt, mondható lányosnak is, de szerintem nem.  Népszerű volt.  A nevét sem tudom megmondani pontosan, de abban biztos voltam, hogy vele tudok megnyílni a legjobban.  Keresni fogom a társaságát!  -  az óra már öt perce elkezdődött.  Nem izgultam, hogy valamiről lemaradok, ugyanis Mr. Lewin az óra legnagyobb részén a saját fizikai pályafutásáról szokott beszélni.  Hosszú pályafutása volt, hisz most saccolva is hatvan évesnek mondaná bárki.  Gondolkoztam ezen az egészen, hogy mitől lehetnék boldog, vagy, hogy milyen boldog pillanataim voltak az életben.  Kinyitottam a füzetem és elkezdtem sorolni.  Első az óvodás emlékeim voltak, négy évesen melyik gyerek nem életvidám?  Második a tizedik születésnapom volt.  Nem voltunk sokan.  Mindössze a kisebb családi kör.  Apu, anyu, unokatesók..  Akkor sem volt sok barátom, akiket pedig annak tekintettem azok el se jöttek.  Nem voltam emiatt szomorú.  Örültem, hogy mind együtt vagyunk..  Harmadik.  Nos, harmadiknak nem tudok mit feleleveníteni..  Ami úgy igazán boldog lett volna.  Mert kevés volt az ilyen...  

  - Végre kicsöngettek!  -  kiabálta az egyik nagyszájú fiú.  Gondolom megnépesült az osztály a szünetbe, amikor beszélgettünk.  Illetve órán, amikor nem figyeltem.  Mindenki kicsődült az ajtón és szétszéledtek a folyosón.  Mint mindig most is én vártam csak meg, hogy a tanár kimenjen, csak utána léptem át az osztály küszöbét és lassan megközelíttetem a lány WC-t.  Óvatosan kinyitottam az ajtót.  Rémálom!  Egy hatalmas tömeg állt a mosdókagylók előtt.  Kifújtam a levegőt és bementem.  

  -  Sziasztok..  -  köszöntem halkan.  Ekkor egy pár lány rám nézett és kedvesen mosolygott.  Persze volt amelyik úgy meredt rám, mint egy mocskos rongyra.  Öt perc után megtudtam kaparintani az egyik tükröt.  Megmostam az arcom és belenéztem.  Félhosszú hajam a víztől az arcomhoz tapadt.  Nem voltam csúnya lány, de nem is szerettem magam.  Pedig valaki megveszne még ennyiért is.

  -  Szép a hajad színe!  -  mondta valaki kedvesen.  Nem hittem, hogy nekem mondja, de mikor megláttam az ismerős arcát a tükörben már tudtam.  Jól esett egy kis dicséret.  Mosolyogva megfordultam. 

  -   Köszönöm szépen!

  -  Melanie vagyok..  Azért mondom mert hiába vagyunk osztálytársak nem nagyon beszélünk.  Öhm csak egy meghívót akarok átnyújtani.  Gondoltam eljöhetnél a szülinapi bulimra  -  húzta el a száját  -  Ben mondta, hogy rendes vagy.  Ezért gondoltam adok neked egy esélyt.  Szóval ráérsz?  

Ben.  Hát így hívják.  -  Persze.  Ott leszek!  -  mondtam mosolyogva és kikaptam a kezéből a borítékot, kisétáltam a folyosóra.  

Esélyek.  Esélyeket kaptam a boldogságra?  Vagy szerelem nélkül ez nem is sikerülhet?

Nem valami cselekmény dús, de valahol el kell indítani :)